Az Adria a határ túloldaláról
Interjú1/3. oldal
Beszélgetőtársunk, a vajdasági származású színésznő, Varga Izabella régi adriai nyarakról mesélt nekünk.
Amikor Kiss Ramónával beszélgettünk, kiderült, nem ő az egyedüli a Barátok közt szereplői közül, aki szeret búvárkodni. Te mikor ismerkedtél meg a merüléssel?Ez még elég régen volt. 14 éves voltam, amikor búvárkodni kezdtem. Az egész úgy indult, hogy én mindig mindent csinálni akartam, amit a bátyám is, aki két évvel idősebb nálam. Amikor megtanult olvasni, akkor én is meg akartam, pedig még csak négy éves voltam. Ha kajakozni szeretett volna, akkor nekem is kellett kajakozni járni, és így tovább. Ezért hát gyakorlatilag összefonódott az életünk, olyanok voltunk, mint az ikrek. ő volt mindennek a szellemi szülőatyja, és tényleg sok mindent kipróbáltunk. Aztán bejött a képbe egy idő után a búvárkodás is. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az én városom, ahol születtünk és felnőttünk, a vajdasági Óbecse a Tisza-parton, hiába nem volt egy metropolisz, minden ilyenre lehetőséget nyújtott. A szüleim mind a ketten pedagógusok, és hatásukra mindig részt vettünk a természetjárásban, ornitológus körben és hasonlókban már az iskolában is. Aztán vettek egy kis hajót és nyáron a Tiszán hajókáztunk, majd egy hirtelen ötlet hatására már a tengerre is azzal a kis hajóval mentünk. Nehéz volt lejutni, de cserébe lenn töltöttünk egy hónapot a tengeren. Mivel volt hajónk, csak evésre kellett költeni, ezért tudtunk olyan sok időt ott lenni. Ha olyan kedvünk volt, lakatlan szigeten kötöttünk ki, ha olyan, akkor nagyvárosba mentünk. A kedvencünk a dalmát tengerpart volt, Sibenik és környéke, és ott lettek egy idő után barátaink. Szóval a szüleinktől tanultuk el a vágyat arra, hogy mindig valami újat, másat lássunk.
Próbálod majd te is továbbadni ezt a szemléletet?
Teljesen más az életmódunk. Sokáig szenvedtem, mert éreztem az én "felnőtt életem" nem ugyanazokat a lehetőségeket teremti, mint a szüleimé, pedig ha az emberrel sok jó történik gyerekkorában, azt szeretné átadni. De rá kellett jönnöm, ahhoz akkor, ott és úgy kellene élnünk, hogy lehetőség legyen erre. A mi életünk egészen más forgatókönyv szerint zajlik. Amit az ember belül hord, azt persze próbálja megosztani.
Visszatérve a búvárkodásra, a tengeren töltött idő miatt vágtatok bele?
Körülbelül akkor érlelődött meg bennünk a dolog, amikor már légzőcsővel végigúsztuk a partot, és szerettük volna látni, milyen lentről nézve a világ. Becsén volt egy búvárklub, és nekünk ott tagsági díjat sem kellett fizetni. A felkészülés is csodálatos volt, a sportcsarnokban volt egy olimpiai méretű medence, így aztán normális körülmények voltak a búvárkodáshoz, cserébe hetente egyszer össze kellett porszívózni a medence alját. Mivel sok mindent lehetett találni, mi ezt kifejezetten élveztük.
A medence után pedig jött a nyílt víz?
Természetesen volt elméleti oktatás is, kaptunk egy jó szakembert Belgrádból, hogy minket felkészítsen és velünk nyaraljon. A felkészítés része volt a rendszeres edzés, meg persze voltak a víz alatti feladatok, mint a maszklevétel, amiben majdnem meg is fulladtam az első alkalommal. Ez nálam problémás volt az elején, persze utólag már nem is érti az ember, mi volt ebben a nehéz. Utána pedig a tengerparton volt a vizsga, két hétig voltunk az Adrián, napi kettőt merültünk, ami nagyon-nagyon jó volt. Éppen akkor voltunk ott, amikor virágzott a tenger, minden este apró kaviccsal kellett magunkat lesúrolni, a hajunk is borzalmas lett a nap végére, és minden csaj azzal volt elfoglalva, hogy nézünk ki. Nagyon jó gyakorlataink is voltak. Az egyik kedvencem volt a túlélő gyakorlat, amikor az volt a feladat, hogy mindenkinek egy olyan valamit kellett keresni, amivel táplálkozni lehetett volna a víz alatt, ha úgy alakul.
Te mit találtál?
Sonkakagylóra bukkantunk a párommal. A sonkakagyló mirigye ehető, és nagyon finom is. Mert persze hát meg is kellett enni a zsákmányt.
Az írás a következő lapon folytatódik!
(átlag: 4) átlagos nehézségű 
Szeged
