A búvárkodásban éppen úgy, mint az élet más területén, léteznek hosszú távú és alkalmi partnerek is...

Szerencsés az a búvár, akinek új barátja vagy barátnője lelkesen hallgatja a történeit a csodálatos víz alatti világról, maga is kedvet kap a merüléshez, és nem sajnálja a pénzt felszerelésre, tanfolyamra és még elég ügyesnek is bizonyul. Ilyenkor egy csapásra megoldódik a kivel utazzak és merüljek felvetés, de nem mindenki olyan szerencsés, hogy a társa a víz alatt sem hagyja magára.

Soha nem jó erőltetni azt, hogy a másik mindenképpen búvártanfolyamot végezzen. Érdemes arra visszaemlékezni, nekünk mennyi akadályt kellett leküzdeni ahhoz, hogy most a mélység hősének mondhassuk magunkat, fel lehet idézni, hány évbe telt és milyen sok pénzbe került amíg mindazt a felszerelést felhalmoztuk, amivel most rendelkezünk. Ne várjuk hát, hogy amikor gyorsan kiszámolgatjuk, mennyibe is kerül majd ez az egész a partnerünknek (tanfolyam hatvanezer, felszerelés kétszázötven, meg el kellene ugrani arra az egyiptomi útra is, amit a haverok szerveznek, alig százötvenért), az arca felragyogjon, és bankszámláját kiürítve óriási hévvel vesse bele magát a merülésbe. Sőt, talán szerencsésebb is, ha először inkább csak kísérőként van jelen a búvártúrán, hiszen a hajóra visszatérő búvárok lelkes arca, ahogy egymás szavába vágva sorolják mi mindent láttak, általában mindennél jobban képes meggyőzni a partra vetett embereket. Egy ilyen túra arra is alkalmas, hogy egy próbamerülés során, képzett oktató kíséretében találkozzon valaki a felszín alatti világgal. Hamar kiderül, ha valaki nagyon idegenkedik ettől, illetve az is, ha a búvárkodásra született. Ez utóbbi esetben már nincs nehéz dolgunk, a tanfolyamra való beiratkozás csak idő kérdése.

Amennyiben mégsem ez a kedvező helyzet áll fenn, nem szabad erőltetni semmit. A búvárkodást az ember a saját kedvére, örömére válassza hobbijaként, ne pedig azért, hogy más elvárásának megfeleljen. A kínnal-keservvel végigszenvedett merülések után az arcra erőltetett mosoly csak elkendőzni tudja az ellenérzéseket, és nem is lehet hosszú távú megoldás. Hagyni kell, hogy mindenki a saját tempójában, a saját igényeinek megfelelően haladjon. Van, aki tökéletesen boldog, ha sznorizhat, és úgy lát szépeket. De a már végzett búvárt sem kell arra kényszeríteni, hogy nagy költekezésbe kezdjen, a legújabb, legmodernebb felszerelések megvásárlásával. A tapasztaltabb búvár, aki iskolát, oktatót is tud javasolni, és segít az immár önálló búvár kezdeti lépéseinek megtételében is, gyakoroljon önmérsékletet. Ne az ő általa vágyott felszereléseket szereztesse be társával, hanem inkább abban legyen segítségére, hogy az olcsón, akár használtan jusson megbízható saját felszereléshez, ami az igényeinek megfelel.

Másik eshetőség az, ha valaki egy kapcsolatból kilépve hirtelen rádöbben arra, hogy élete részévé vált kedvtelésében egyedül maradt, sőt, minden, ami a búvárkodáshoz kötötte, csakis a társán keresztül kötődött hozzá. (Ez akkor fordulhat elő, ha a páros egyik tagja sokkal tapasztaltabb, mint partnere, vagy ha a mindennapi életben is "uralja" a kapcsolatot a másik fél.) Tőle kapta a felszereléseket, ő szervezte az utakat, ő ügyelt arra, hogy a merülések alatt minden rendben legyen. Aki feladja saját egyéniségét, a túrák alatt, a hajón nem szerez barátokat, nagyon légüres térben érezheti magát. Egy szervezett úthoz csatlakozva úgy tűnhet a számára, hogy mindenki ismer mindenkit, csak vele nem akar beszélgetni senki. Aki viszont függetlenül attól, hogy nagy mértékben támaszkodott a társára, szerzett saját barátokat is, létezik egy olyan kör, ahol őt ismerik és elfogadják, nem kell, hogy örökre búcsút intsen a búvárkodásnak. Sőt, egy túrán akár az is előfordulhat, hogy a magányos társak nem csak a víz alatt kerülnek közel egymáshoz, és még az is kiderül időnként, hogy létezik más, jobb, szebb kapcsolat is, mint az előző.

Az a legszerencsésebb, ha a két búvár már a víz alatt is egyenrangú társ, nem csak a felszínen. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma értékrend. Ha valaki állandóan elfogadja, hogy a társa behatolásos roncsmerülésekre cipelje, miközben ő nem érzi jól magát a szűk helyeken, nem fogja tudni felszabadultan élvezni a búvárkodást. Ismerni kell a másikat, tudni kell, miért megy a víz alá, és olyan helyeket kell választani úticélként, ahol mind a ketten élvezhetik a merülést. Ilyenkor valóban közös örömmé válhat a búvárkodás. De akkor sem dől össze a világ, ha valamelyik búvár azt mondja, hogy ezt a merülést nem szeretném bevállalni, ilyenkor nem a sértődés a jó megoldás egyik részről sem. Ha az egyik társ mégis szeretne merülni, akkor ideiglenesen máshoz csatlakozhat, ami normális esetben nem szabad, hogy konfliktust okozzon.

Egy merülési sorozatban mindenkivel előfordulhat, hogy nem érzi jól magát, de ezt letolással nem lehet megoldani. Az esetek 99%-ában a következő merülésen már semmi gond sem lesz, és az előző probléma jelentéktelen epizóddá válik. Néha a tapasztaltabb búvárok nehezebben kezelik, hogy a tanfolyamot alig elvégzett zöldfülű társuk nem olyan ügyes és magabiztos még, de a türelem hosszú távon mindig megtérül. Ha a közös nyaralások rendszeresen veszekedésekbe torkollnak, az előbb-utóbb a még oly harmonikusnak tűnő kapcsolatot is tönkreteheti.

Néha azon is el szoktak vitatkozni, hogy vajon jó merülőpáros-e az, ahol a két búvár az életben is egymás társa. Ezzel kapcsolatban több véleményt is hallottam már, én a magam részéről úgy gondolom, hogy mivel leggyakrabban azzal beszélem meg a víz alatt látottakat, akihoz egyébként is tartozom, nem örülnék neki, ha szétválasztanák a víz alatt is jól működő párosunkat. Elsősorban azért mégiscsak vele szeretném megosztani az élményeket, nem pedig egy vadidegen, esetleg külföldi búvárral, akit egyszer látok az életben. A víz alatt is nyilván keresném a párommal kapcsolatot, és szépen lassan mégiscsak történne egyfajta visszarendeződés, tehát sok értelmét nem látom a magam részéről az ilyen szétválasztásnak. Természetesen lehetnek helyzetek, amelyek ezt indokolttá teszik, de olyan esetekben mi magunk is tisztában vagyunk azzal, miért fontos ez.

Végezetül érdemes szót ejteni arról a speciális, de nem egyedi esetről is, amikor az oktató kerül közelebbi kapcsolatba tanítványával. Egy tanfolyamon a tanuló mindig kicsit kiszolgáltatottabb, hiszen számára minden új, oktatója jelenti számára a biztonságot. Természetesen lehet olyan, hogy a kapcsolat szinte magától értetődően alakul ki, és hosszú távon tart, de amikor az esetleg családos oktató a helyzetével visszaélve, egy külföldi nyíltvízi vizsga során próbál közeledni a tanulóhoz, már sokkal több problémát is felvet. Minden kapcsolathoz két ember kell ugyan, de sokat kockáztat az az oktató, aki egy ilyen aránylag zárt közösség jelenlétében akar többet nyújtani a búvárkodásra vonatkozó tananyagnál. Az ilyen jellegű kapcsolat a tanuló számára a magánéletben sem lesz ideális, hiszen a szerető pozíciójába kényszerül, ráadásul a kapcsolat megszakadta után a már fentebb említett helyzetbe jut: minden, ami a búvárkodáshoz kötötte, az oktatóján keresztül kötődött csak hozzá. Teljesen új alapokra helyezve kell szinte elölről kezdenie mindent, egy esetleges nagy érzelmi csalódás után.

Tehát aki választási helyzetbe kerül egy ilyen esetben, érdemes megfontolnia, mit nyerhet és veszíthet. Például egy olyan helyzetben, amikor váratlanul a feleség is csatlakozik a túrához kísérőként, a feleslegessé vált társra nem sok szép vár. Ráadásul a búvárkodásban igen nagy az a bizalom, amit a társunk iránt táplálunk, és nem biztos, hogy az az ember, akinek az életét a mindennapokban áthatják a füllentések, a víz alatt ideális társsá válik. Ha egy búvártárs vagy oktató valaki akarata ellenére közeledni próbál, nyugodtan el lehet utasítani. A jó az lenne, ha ilyenkor a közösség is a gyengébb oldalára állna, s persze az oktató is tudná, az erőszakos nyomulás elfogadhatatlan- és büntethető.

Az az eset, amikor a fiatal lány bálványozza okatóját, érzelmileg is kötődni kezd hozzá, majd pedig szeretne más jellegű kapcsolatot kialakítani, szintén nem szerencsés. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta kapcsolat ritkán egyenrangú. Az oktató is ember, rá is hatással van mindaz, ami körülveszi. Észreveszi, amikor egy vonzó, fiatal tanítványa máshogy néz rá, és sokféle módon reagálhat a közeledésre. De az alapszabály személyes véleményem szerint itt is ugyanaz: érdemes számításba venni, hosszabb távon mik lehetnek a következmények. Mivel azonban felnőtt emberekről van szó, a saját sorsát mindenkinek magának kell irányítania, amennyiben döntési helyzetbe kerül.

Szóval, ha bármi rossz irányba befolyásolja a kapcsolatodat a búvárkodással, változtass. Igyekezz olyan felszerelést, oktatót, partnert választani, aki és ami neked jó, és ez hosszú távon valószínűleg mindenkinek jobb lesz. A mi sportunkra ugyanis hatványozottabban igaz a mondás: egyedül nem megy.


Gonda Rudolf