Mélységbe zárva
A búvárkodásrólNagyon hamar betelt a létszám, amikor a dekókamrás merülésre vártunk jelentkezőket, és ennek megfelelően pontosan érkezett mindenki Lipótmezőre. Aztán beültünk a nagy hengerbe, és süvíteni kezdett a levegő...
Persze, addig még történt egy és más. A merülés előtt vagy orvosi vizsgálatra van szükség, vagy nyilatkozatot kell tenni, a kamrába szállást pedig megelőzte Dr. Gőbl Anna tájékoztatója is a merülésről, a dekompressziós betegségekről, különféle kezelésekről. A betegségek létével mindannyian tisztában vagyunk, valamennyi információra mindenki emlékszik a tünetekről, veszélyekről és tennivalókról, de ilyen módon összefoglalva, nem csak elmondva, hanem magyarázva kevesen tanulhattunk ezekről a tanfolyamon. Természetesen ekkor inkább már a kamrában ültünk volna, de nem spórolhattuk meg azt sem, amikor Anna elmesélte, mi is vár ránk. Megtudhattuk, hogy levegőről lévén szó, sokkal többet fogunk majd egyenlíteni, és igen meleg lesz a kamrában, ahogy haladunk lefelé. A terv szerint 50 méteren nagyjából tíz perces fenékidő, majd hőeséssel járó emelkedés, és egy hosszú oxigénes dekózás várt ránk. A csapattagok egy része ismerte egymást, és a jó hangulat miatt hamar mindenki jókedvűen várt arra, hogy ránk zárják a kamra ajtaját. Némi izgatottságot talán csak az okozhatott, hogy egy tévéstáb is jelen volt, de mivel a kamrába nem tartottak velünk, ott már csak magunkra kellett figyelni. Én amúgy is a gyakran egyenlítő búvárok közé tartozom, de az még nekem is szokatlan volt, hogy az első pár méteren ötcentinként kellett ezt végrehajtanom. Volt egy pont, amikor kértem, hogy függesszük is fel a süllyedést, de végül egy perc múltán tudtam folytatni a programot.
A hőfok emelkedésével pedig folyamatosan a tetőfokára hágott a hangulat. A csapat mókamestere ezúttal egy ismert búvárfotós volt (természetesen nevét nem áruljuk el az illetőnek, aki a legutóbbi búvárfotós országos bajnokság első helyezettje és a 2005-ös Év Természetfotósa volt), aki a melegben nekivetkőzve még némi táncprogrammal is szórakoztatott bennünket. Az elváltozott, nyávogóssá vált hangukon elég volt pár szót mondani, hogy mindenki dőljön a nevetéstől. Így aztán nem került sor tesztekre, feladatmegoldásokra, ami mellesleg utólag már nem is tűnik akkora bajnak, csak megtörte volna a csapat jókedvét.
Az 50-51 méteren töltött nagyjából tíz perc mindenkiben más nyomokat hagyott utólag. Én azt mondom, a nagy jókedv nem csak a bohóckodással függ össze, hiszen érdekes módon emelkedés közben 20-25 métertől azért kicsit visszafogottabbá lett mindenki. Magamon azt vettem észre, hogy bár úgy éreztem, a fejem nem zavaros, mégis kissé mintha tompább, beszűkültebb lettem volna. Voltak, akik azt álltják, hogy szinte semmit nem éreztek, de egyikük, aki komputere adatait akarta leolvasni, csak némi idő után jött rá, hogy a hőfokot nézi, nem a merülési időt. (Természetesen nem árulom az ő nevét sem, mégsem lenne ez illendő a divecenter.hu másik főszerkesztjével szemben.) Valószínűleg ha sikerül kézhez kapnunk a készült felvételt, ami folyamatosan rögzítette az összes, kamrában ülő ember arcát, kiderülhet, hogy még a szokásosnál butábban is vigyorgunk-e, és esetleg olyan dolgokon nevettünk a hasunkat fogva, amik a felszínen maximum egy szolid félmosolyt érdemelnének?... Érezni lehetett arcunkon egy enyhe, zsibbadásszerű bizsergést is, ami Anna szerint egyértelműen a narkózis jele, de talán a legjobb bizonyíték a narkotikus állapotra az, hogy mennyivel csendesebbek lettünk a nyomás csökkenésével. Szóval számomra azért elgondolkodtató az, hogy az emberek többségének mélymerüléssel szembeni óvatossága ellenére bizony túlságosan is nagy volt a jókedv, hiába voltunk bezárva, hiába süvített a levegő, hiába kellett egyelítenünk folyamatosan, hiába léptük jóval túl a szabadidős búvárkodásban megszokott határokat - senkin nem láttam aggódást, mi lesz, hogy lesz. Pedig visszagondolva a merüléseimre, nekem 30 méter táján már bizony szokásom jobban odafigyelni magamra, a társamra, a felszerelésemre, szóval belül már ott van az érzés, hogy jobban észnél kell lenni. A mi felszabadultságunkat így aztán nem tudom kizárólag arra fogni, hogy a csoportszellem működött, illetve hogy a kamrát szakember kezelte, ezért biztonságban éreztük magunkat.
Végül hátra volt még a merülés legnehezebb szakasza, az oxigénmaszkon keresztül történő dekompresszió kilenc métertől. Hosszú volt, nagyon hosszú, és maszkkal az arcunkon viccelődni is nehezebb lett volna. Mindenesetre sokunknak már akkor megfordulhatott a fejében az, hogy jó eséllyel életünk "legmélyebb" merülését hajtottuk végre. Az is eszünkbe juthatott, mennyire meg kell bíznunk a személyzetben, a kamrát kezelő Péchy Imrében és a velünk együtt merülő kamratechnikusban, Kerékgyártó Attilában, hiszen mégiscsak egy vascsőbe zárva éltük ezt a kalandot, teljesen mértékben az ő szakértelmükben bízva. Nem mindegy, hogy egy orvosi kezelésnél biztos lehetsz-e abban, a kamrán kívül hozzáértő kezekben van a sorsod.
Aztán nyílt a kamra ajtaja, és a henger előtt beszéltük meg élményeinket. A következtetéseket mindenki magának vonhatja le, hiszen a narkózis mindenkire máshogy hat, és ezért aztán a vízben is mást és mást éreztünk volna ilyen mélységen. Ami viszont bizonyos, soha nem szeretnék egy ilyen kamrában, oxigénmaszkkal az arcomon 6-8 órákat tölteni. Azt hiszem, hogy ennek elkerülésre van egy nagyon jó módszer: ez az 50 méter egyszeri alkalom lesz a búvármúltamban.
Gonda Rudolf
Kapolódó link: A RTL klub Fókusz riportja (video is!)
(átlag: 4) átlagos nehézségű 
Budapest
