Nyolc óra a dekókamra fogságában
A búvárkodásról1/4. oldal
Mindannyian tanultunk a tanfolyamon a dekompressziós betegségről. A fejünkbe verték a rekreációs búvárkodás határait, amelyek azért vannak meghúzva, hogy a sportbúvár sokkal kevésbé legyen kitéve az egészségkárosodás kockázatának.
Ez a történetet velem esett meg, Egyiptomban, egy 5 merülési napos, minden szempontból átlagosnak mondható túra utolsó napján. Merülőtársam kezdő volt, és egyenlítési gondokkal is küzdött, csak nagyon lassan tudott lemerülni. Módszerünk az volt, hogy ahol lehetett, egy-két perccel a többiek előtt merültünk, így mire ő lassan elérte a 10-15 méteres mélységet, a többiek is ott voltak. Ezen a merülésen áramlásra számítottunk, ezért ez szóba se jöhetett, egyszerre kellett a vízbe ugrani egy meredeken a sötét mélybe zuhanó fal mellett. A terv szerint a minket segítő áramlással elmoziztunk volna a zátony védett részén lekötő hajóig.
A beugrás után én elfoglaltam egy kényelmes 15 méteres mélységet, és vártam, hogy társam is leküzdje az egyenlítési gondjait. Meglepődve láttam, hogy ő is meglehetősen gyorsan eléri, majd meghaladja a szintemet, miközben folyamatosan egyenlít és sodródik el a zátonytól a nyílt víz irányába. Jeleztem neki, hogy jöjjön közelebb a zátonyhoz, és tartsa a szintet - de semmi változás, tovább süllyed. Amikor már jóval magam alatt láttam, és hiába integettem neki vadul, leesett - gőze nincs, hogy hol jár. A mélysége folyamatosan nőtt és a zátonytól is eltávolodott, ezért utána vetettem magam, elkaptam a kezét és jeleztem neki ússzunk felfelé és befelé - eközben a zátonyárnyékból kiérve elkapott minket a szembe áramlás.
Nem volt egyszerű a helyzetem, mert egyik kezemben egy terjedelmes és értékes fotós felszerelés volt, másikban a társam, alattunk párszáz méter, áramlás visz ki a nyílt vízbe. A mellényünk kezelésére, neadjisten felemelkedésre gondolni sem mertem, hiszen úszás közben nem volt mivel kezelni a jacketeket, megállni pedig nem lehetett, mert az ár elvitt volna a nagy kékségbe. Ha ott elkezdek emelkedni, a mellényben kitágult levegő parafadugóként lőtt volna fel minket, 30 méterről ez NAGYON súlyos gondokat okoz.
Más megoldás nem lévén, minden erőmmel úsztam a zátony közelébe, borzasztó lassan haladtunk, nagyon kemény áramlás volt - és mint fent kiderült, társam ekkor már narkózisban volt, nem is úszott, így kettőnk helyett evickéltem. Miután elértük a zátonyt, már a sziklákon kúszva próbáltam a látótávolságon kívül került csapatot utolérni, ami hosszú percek küzdelme után sikerült is.
Ott megkíséreltem elmutogatni a fiatal német merülés vezetőnek, hogy vegye át a társam, vagy inkább hagyjuk a fenébe a merülést. Én röpke 15 perc alatt leszívtam a palackot 100 bar nyomásra, és a többiek is csak kapaszkodtak lobogva az áramlásban. ő ezt vagy nem értette, vagy nem foglalkozott ezzel, a csapat végül folytatta a küzdelmet a később némileg csendesült, de még mindig erős árral szemben.
Mi is próbáltunk lépést tartani velük, végül levegőnk mennyisége a biztonsági tartalékra csökkent, az én fejem pedig lüktetve fájt, így körülbelül 10 méterről lassan, de a biztonsági megállót kihagyva felemelkedtünk 20 percnyi merülés után, és a felszínen úszva követtük a csapatot.
A merülést követően borzasztóan vacakul éreztem magam, fejem majd leszakadt, alig bírtam mozogni a kimerültségtől, fájt mindenem. Percekig magam elé meredve ültem, majd összeszedve magam nagy mennyiségű vizet fogyasztottam, és bevettem egy fejfájás csillapítót. Pár óra pihenés után, a gyógyszer, a folyadék és az ebéd hatására a fejfájás enyhült. Úgy gondoltam, a magas levegőfogyasztás és a víz alatti megerőltető munka miatt a véremben feldúsult a széndioxid, ráadásul megálló nélkül jöttünk fel, ezek okozzák a fejfájást - a friss levegővel elmúlik majd. Volt már ilyen, el is múlt magától.
Mivel a második merülés sekély, laza merülésnek volt tervezve, belevágtunk - kutyaharapást szőrével. A merülés tényleg könnyed volt, átlag 15 méter mélységgel, kényelmesen úszva a hűs vízben. A közel egy órás merülés végére a rengeteg folyadék már nagyon kikívánkozott, ezért lassan, de az 5 méteres megállót ismét kihagyva - sekély merülés volt, nem fontos, gondoltam - feljöttem, hogy mielőbb odacsaljam a távolban horgonyzó hajónkat és az azon lévő mellékhelységet.
A hajón ismét elkapott a fejfájás, ám ekkor már rosszullét, hányinger is kerülgetett, ezért lefeküdtem, lábamat felpolcoltam és ittam - ekkor már éreztem, itt akár komoly gond is lehet. A partra érve közérzetem továbbra is ramaty volt, a taxiban hazafelé komolyan rosszul voltam, szédültem. A szállodában lefeküdtem, de végül érezve, hogy állapotom nem javul - és barátaim is unszoltak - bevágtuk magunkat egy taxiba, és irány a közelben lévő dekókamrával rendelkező kórház, mondjanak ők valamit.
Az írás a következõ lapon folytatódik!
(átlag: 4) átlagos nehézségű 
Budapest
