Csákány a fülben
A búvárkodásrólMilyen egyszerű is lenne, ha csak alapfelszerelés és elhatározás kellene a búvárrá váláshoz...
Rézsútosan vágott már be a nap az autóba, de még igazi kánikula volt. A letekert ablakon át a motorzajon keresztül is beszűrődött a strandolók zsivaja. Szemem sarkából is láttam, ahogy táncol a fény a vizen. A fejemben mintha gonosz manók ütötték volna hegyes kis csákányokkal a dobhártyám. Dum-dum-dum. A strandról áradó lárma ütemesen halkult-hangosodott. Dum-dum-dum. A Badacsony kicsit megdőlni látszott, szorítottam a kormányt, és éreztem, ahogy a verejtékcseppek araszolnak a tarkómon lefelé. Dum-dum-dum. Még előttem nyújtózott százötven kilométer, tudtam, hogy haza kell vezetnem, bárhogy is tombolnak a manók odabenn. Pesten vár a hűvös lakás, a nyugalom, a fájdalomcsillapító és holnap egy fülész.A fonyódi nagykanyarban integető fehér ruhás alakot még éppen idejében vettem észre. Átnyújtottam a személyi igazolványt, jogosítványt, forgalmi engedélyt ellenőrzésre (dum-dum-dum), a kérdésre épp csak egy pillanatnyival később válaszoltam a szokásosnál (pedig erősen néztem a száját, hogyan formálja a szavakat, ne kelljen visszakérdeznem). Igen, budapesti vagyok, hazafelé tartok, így vasárnap délután. Honnan? Hát Gyékényesről. A fiatal rendőr egy darabig nézett, tűnődött talán, ittam-e, attól beszélek-e ilyen furcsán, aztán megkért, nyissam ki a csomagtartót. Kiszálltam (dum-dum-dum), talán kicsit mereven, de egyenesen, ne látszódjék, hogy érzékeim szerint lassú táncot lejt körülöttem a táj, és kitártam a csomagtartó ajtaját. Benn árválkodott egy pár uszony, egy sporttáska és egy hálózsák. Amikor a rendőr két ujját szalutálásra emelte, meglepve vettem észre, hogy az egyik oldalon elhallgattak a manók. A fülemtől az állam csúcsáig csiklandós kis patak futott végig.
Másnapra meg is volt a diagnózis: kétoldali barotraumás középfülgyulladás. Muszáj magának búvárkodnia? Ezzel a két, csupa heg dobhártyával?- hajtotta fel a kis kerek tükröt a szeme elől az orvos. Muszáj, muszáj, kötöttem az ebet a karóhoz, sőt, egy hónap múlva irány Horvátország, életem első búvártúrája. Addig ugye meggyógyul a fülem? Meg kell gyógyulnia. Nincs mese. Az orvos csak hümmögött, meglátjuk, majd még meglátjuk.
Én sem születtem búvárnak. Soha nem olvastam búvártörténeteket, de gyerekként imádtam hallgatni, amint nagyapám Hanyi Istókról, a vízi emberről mesél, akinek a legenda szerint ujjai között úszóhártya feszült. Lelkesen néztem a fekete-fehér Junoszty kistévén a szovjet Kétéltű ember című filmsorozatot, és amerikai megfelelőjét -főszerepben a későbbi Bobby Ewing, azaz Patrick Duffy!-, az Atlantiszi embert. Elolvastam a Némó kapitányt. Nézegettem a Búvár(!) Zsebkönyvek darabjait, és nem hittem el, hogy az ámbrás cet tényleg létezik ekkorra fejjel. Megkérdeztem a nagynénémet, aki a családból először látta a tengert, tényleg olyan tiszta-e a víz, hogy lelátni több méter mélyre, és ő látott-e polipot és óriáskalmárt? És csalódott voltam a válasz hallatán.
Aztán megtanultam úszni, és megszerettem a vizet. És valahogy, anélkül hogy idejét tudnám, mikortól, egyszer csak biztos voltam benne, hogy én búvárkodni fogok. Majd. Egyszer. Valamikor.
Talán sosem lett volna az egészből semmi, ha 2003-ban nem utazunk el Thaiföldre, és a programban volt egy kirándulás is Phi Phi szigetére. Hármasával-négyesével kievezett velünk egy-egy helyi fiú, kaptunk abc-t, indulhattunk a víz alá körülnézni. Egy darabig ment is, aztán már nem tudtam továbbereszkedni a halak után. Faképnél hagytak, én meg térhettem vissza a felszínre levegőért. Amikor lélegzet után kapkodva tapostam a vizet, nem messze elhúzott egy kis gumicsónak. Titokzatos alakok ültek benne, mintha fókabőrbe öltöztek volna (nem ismertem még azt a szót, hogy neoprén), hátukon palack. Akkor láttam először élőben búvárokat, és rögtön tudtam, hogy ez kell nekem. Ott akartam ülni a fókabőrösök között, aztán leszállni a víz alá, a halak nyomába eredni. Amint hazaértünk, pár hétre rá jelentkeztem a búvártanfolyamra.Mit mondjak? Nem olyannak bizonyult, mint vártam. Az elmélet emészthetőnek és könnyen megtanulhatónak bizonyult (még ha rémületes is volt a sok baleset bemutatása), viszont a gyakorlati foglalkozásokon szánalmasan éreztem magam. A bemelegítő kétszáz meter úszás volt az egyetlen, amit könnyedén teljesítettem, de utána nehezen cincáltam magamra a gyanús szagú, elrongyolódott ruhát. Szokatlan volt, hogy a maszkban az úszószemüveggel ellentétben abban nem kaptam az orromon levegőt, ezért sokszor öklendezni kezdtem. A teljes felszerelést magamra öltve pedig mérhetetlenül idétlennek éreztem magam. Mielőtt először beöltözve a medencébe merészkedtem volna, elfogott az érzés: teljesen abszurd, hogy magamon a több tíz kilónyi súllyal beleereszkedem az Újhegyi uszoda opálos vizébe. Egyértelműnek tűnt, hogy a rajtam lévő felszerelés súlya odaszögez majd a medence padlócsempéjéhez, és sosem látom viszont az uszodatér fölött pislogó neoncsöveket- itt, a kétméteres vízben lelem halálom, és ezer év múlva talál majd meg egy marslakó, ha majd az utolsó ember is kiveszett a Földről. Ó, mennyivel kényelmesebb volt egy szál fürdőruhában!
Mégis, soha, egyetlen pillanatra sem kísértett meg a gondolat, hogy feladom. Pedig minden egyes uszodai gyakorlat után úgy éreztem, a halál torkából szabadultam. Hazaérve olyan boldog és diadalittas voltam, mintha hihetetlen teljesítmény árán sikerült volna életben maradnom. Szerencsére (úgy tűnik legalábbis) ez csak az én benyomásom volt, az oktatóm bizalommal tekintett búvárkarierrem elé, legalábbis úgy festett, nem tart reménytelen esetnek. És én is tudtam, hogy ha törik, ha szakad, belőlem búvár lesz. Legfeljebb idő kérdése. Meg -de ezt akkor még nem tudtam- néhány pár dobhártyáé.
bv
(átlag: 5) nehéz körülmények 
Szolnok
