Csak a pontosság kedvéért: Azokat a cápafajokat, amelyeknél az embrió a tojásban, de az anyaállat testén belül fejlődik ki, ál-elevenszülőknek (ovoviviparus) nevezzük. A szó szorosabb értelmében vett elevenszülő (viviparus) cápáknál - hasonlóan az emlősökhöz - az embrió valódi placentán fejlődik ki az uterusban, és a kifejlett ivadékok világrahozatala biológiai értelemben igazi szülésnek tekinthető.

Ami pedig a megalodon-fogakat illeti, sokkal veszélytelenebb, de mégis izgalmas kutatással, és egy kis szerencsével, dupla-palack valamint áramlatkötél nélkül is szert lehet tenni egy-egy ilyen trófeára - a szárazföldön. Itthon, Magyarországon is volt (van) néhány olyan, elsősorban középső miocén-időszaki lajtamészkő rétegsorokat feltáró lelőhely, amelyből már nagyon szép megalodon fogak kerültek elő. De, pl. a Pécs közeli Danicz-puszta homokbányájában, geológus kalapács nélkül is lehetett kutatni az áthalmozódott, pannon eredetű laza homokban rejtőző megalodon fogak után. ( Kifordult itt már néhány tenyérnyi méretű darab a homokból, más, kihalt tigris és makócápa fogakkal együtt.) Nekem  van egy csinos kis kollekcióm, emiatt nem fogok Észak-Karolinában merülni. A Cape Hatteras közelében fekvő, és homoki tigriscápák által gyakran felkeresett hajóroncsokat viszont szívesen megnézném...

A macedón lapban lehozott fotón egy partra vetett óriáscápa (Cetorhinus maximus) látható. Ez a planktonszűrögető életmódot folytató faj kizárólag a mérsékelt övi, iletve szubarktikus területeken fordul elő, elterjedésének a Földközi-tenger és a Vizcayai-öböl környéke jelenti a legdélibb határát. A Vörös-tengerben egyáltalán nem honos. Teljes egészében kizárható, hogy az ominózus felvételt a Vörösön készítették. A part struktúrája sokkal inkább valamelyik atlanti területre utal. Maga a "sztori" is teljesen életszerűtlen, ezt talán még a Blikk sem közölné le.

A légzőkészülékes etetéses merülés ( ezt e merülések statisztikái bizonyítják) megfelelő látótávolság esetén, véleményem, (és eddigi, saját tapasztalataim szerint,) nem váltanak ki észlelhető, és a búvárok ellen irányuló agresszivitást. Persze, minden ilyen sztituációban uralni kell tudni a helyzetet, és azzal is tisztában kell hogy legyünk, valamennyi nagy testű húsevő fajjal történő cápás merülésnek  magasabb a rizikófaktora.

Kedves Éva!

Igazán megtiszteltél. Egyikünk zsebében sincs ott a bölcsek köve, és a számos új eredmény ellenére, igazán még keveset tudunk az egyes cápafajok viselkedési szokásairól. A C. longimanusról köztudott, hogy félelmet nem ismerő, és az emberre nézve potenciálisan magasabb kockázatot jelentő faj. Ennek látszólag ellentmond az ezzel a fajjal abszolvált számtalan merülés, a Vörös-tengeren. De, tisztában kell lennünk azzal  is, hogy az állatnak mások a reakciói a légzőkészülékes búvárokkal, és a felszínen úszó fürdőzőkkel, vagy akár a sznorkelesekkel szemben. Az óceáni fehérfoltú az egyik leggyakoribb kozmopolita trópusi cápafaj, de a világ legtöbb pontján azért találkoznak ritkán vele, mivel élettere a partoktól távoli, nyílt óceáni térség. ( Részben erre utal az elnevezése is.) A Vörös-tenger medence szerkezete nem szokványos, az eritreai partvidék kivételével nem rendelkezik klasszikus self-területtel, és így gyakorlatilag a tengert jellemző szegélyzátonyok leszakadásánál, a parthoz igen közel kezdődik az ökológiai értelemben vett nyílt-tengeri élőhely. Ezzel függ össze, hogy néhány klasszikus nyílt-vízi fajt, köztük az óceáni fehérfoltút is a Vörös-tenger északi-középső területein a part közelében is megfigyelhetünk. A nagytestű nyílt-tengeri cápafajokhoz hasonlóan, az óceáni fehérfoltú is a felszín közelében szerzi a méretes csontoshalakból, így különösen a tonhal és tüskésmakréla, vagy az aranymakréla és kardhal-félékből álló prédáját. Az ember mérete így önmagában nem készteti óvatosságra, szemben például a kistestű prédára "szakosodott" más cápafajokkal. A nyílt-tengeren ritkább a zsákmányolás lehetősége, ez is fokozza a ragadozó elszántságát. Ha mindehhez hozzávesszük még, hogy a felszínen úszó ember keltette lökéshullámok, szabálytalan csapkodás, vagy a sznorkelesek meredek alá-alábukása, a vízben csapatostól úszó emeberek tömegével további stimuláló tényezőt jelent, akkor az idézett ökológiai stressz hatásaival együtt potenciálisan megnövekedhet az agresszív viselkedés kockázata is. Ezzel a fajjal, véleményem szerint szigorúan tiltani kellene a sznorkeles merülést. ( Lásd a 2009 június 1.-i tragikus eset tanulságait). Ha más víz és búvárbaleset típusokhoz képest a cápatámadások száma nem is tekinthető szignifikánsnak, a turista tömeg növekedésvel a jövőben is számítani kell hasonló incidensekre. Másrészt, főleg a búvároknak, fontos lenne megtanulniuk értékelni az óceáni fehérfoltú viselkedését. Gyakran hallottam én is, déli-merülések élménybeszámolóiban, hogy a "longi milyen jó fej" volt, amikor kutya módjára, kedvesen az orrával bökdöste a búvárokat. A bökdösés ( amit hit and run típusú agressziónak hívnak a szakemberek) pl. a harapást megelőző, legmagasabb szintű izgalom, agresszív szándék kifejezése. Ugyanakkor vigyázni kell, hogy a mostani esetek ne indítsák el a "Spielberg-effektust".

Az állat makacs érdeklődését a fémtok, illetve a kamera működtetése által kiváltott mikorimpulzusok mellett, a hajó oldalának ütemes ütögetése is fenntarthatta. Tapasztalati tény, hogy a hajó oldalának döngetése - az így keletkező nagy frekvenciás hang illetve lökéshullámok miatt - néhány heringcápa-féle, többek között a nagy fehér számára  az állat kíváncsiságát felkeltő/fenntartó ingerforrás. Tehát nem a legjobb jelzőeszköz, ha elsősorban azt szeretnénk elérni, hogy távozzon a túlontúl érdeklődő cápa. A heringcápa - annak ellenére, hogy az emberre nézve a potenciálisan veszélyes fajok közé sorolják- a nagy fehérhez vagy a röviduszonyú makóhoz képest, inoffenzív faj. Persze, ha provokálják, agresszívvé válhat. Az egyik világrekordernek minősűlő, 20 láb hosszú ( 6 méter 20 cm ) kanadai nagy fehért -helyesen-, 1983-ban, a Prince Edward szigetnél fogták ki.

A szürkecápa eddig azonosított legmélyebb előfordulása 2.123 méteren történt. ( A cikkhez mellékelt, és a mélytengeri automata merülőeszközzel készített  fotó éppen ezt a példányt ábrázolja ). Annak ellenére, hogy a mezopelágikus régió 500 és 1000 méter körüli mélységeit preferálja, gyakran feljön a felszínig,  elsősorban alkonyat után. Seattle környéke az egyetlen olyan hely, ahol egész évben megfigyelhetőek. Itt akár 20-30 méteres mélységig is feljönnek. Az Elliot Bayben szerveznek merüléseket ezzel a ritka fajjal, de jó tudni, hogy itt a Csendes-óceán még a felszín közvetlen közelében sem melegebb 12 C foknál, az átlagos látótávolság pedig általában 4-12 méter.

Visről tudni kell, hogy 1944 elejétől, amikor 8. USAAF, az Egyesült Államok Légierjének 8. hadserege Szicíliából és Tunéziából Bari környékére telepítette át a repülőerőit, a szigetet  tartalék repülőtérnek használták a motorhibás, illetve a bevetésekből sérülten hazafelé tartó gépek számára. 1944 tavasza és ősze között zajlottak a legintenzívebb bombázások. Gyakran egy-egy köteléket 5-600 B 17-es ( Flying fortress )  vagy B 24-es ( Liberator ) négymotoros bombázó alkotta. Főleg 44 nyarán, a légi hadműveletet feldolgozó munkák adatai szerint, viszonylag sok gép esett a tengerbe, a Vis-re történő ereszkedés közben. Egészen biztos, hogy még legalább féltucat bombázó roncsait őrzi a mélység, a sziget körüli vizekben.

A sok felfedezés mellett, - igaz, hogy csak epizód szereplőként -, de részt vett a XX. század egyik legjelentősebb óceánkutatási vállalkozása, az FNRS, vagy közismert nevén a Trieste-II batiszkáf próbamerüléseinek az előkészítésében is. Az August Piccard és fia, Jacques által kifejlesztett mélymerülő eszköz első típusa, a Trieste-I 1956-ban a Francia Haditengerészethez került. Mivel Piccardék végül nem tudtak a franciákkal megállapodni az eszköz továbbfejlesztéséről, az U.S. Navy közreműködésével sikerült a bravúros tettet, a Marianna-árok Challanger szakadéba történt 10.916 méter mély merülést végrehajtaniuk. ( Ennek az azóta sem megismételt fantasztikus vállalkozásnak január 23.-án volt pont az ötvenéves évfordulója, nagy kár, hogy szinte sehol sem emlékeztek meg erről a kimelekedő tudománytörténeti eseményről. ) Cousteau a haditengerészetnél a korvettkapitányi rendfokozatig jutott el, amely a szárazföldi fegyvernemek őrnagyi rangjának felel meg. A haditengerészetnél a "valódi" kapitányi rendfokozat a sorhajókapitány ( ez az ezredesi rendfokozattal azonos ). Talán senki sem tett annyit a légzőkészülékes búvárkodás elterjesztésében, mint a Kapitány. Hála és köszönet érte!

Az észlelés értékét növeli, hogy a Földközi-tengerben különösen ritka, nagytestű fajjal tudomásom szerint, búvárok csak egyszer találkoztak a mostani esetet megelőzően, a Medas-szigetek térségében, Spanyolországban. Csak két olyan merülőhely ismeretes a világon, Vancouver és Seattle térségében, ahol a kedvtelési búvárok által is elérhető mélységben, és "halbiztos" módon lehet merülni ezzel a mezopelágikus fajjal.

Az olajlobbi erős nyomást gyakorol az amerikai adminisztrációra, az alaszkai kitermelés engedélyezése érdekében is.
Láthattuk pedig, hogy az 1989-es alaszkai tankerkatasztrófa micsoda pusztítást okozott a helyi, hidegvizes ökoszisztémában. ( Mellesleg az alaszkai olajkitermelés engedélyezésének Sarah Palin volt kormányzó az élharcosa, az az elnöki ambíciókkal rendelkező politikus, aki pl.Afrikát egy országnak vélte. Lehet, hogy a hölgy ökológiai ismeretei is hasonló szintűek?)Talán a mostani, szomorú Mexikói-öbölbeli eset megerősíti az ellenállást e törekvésekkel szemben. A bioszféra jövője szempontjából az egyetlen jó megoldás a fosszilis energiahordozók kiváltása lehet, steril "zöld" energiára.

Ebben az esetben inkább a kínai vizeken kellene lesben állniuk!

Üdv:

Shark

Sharm térségében, az elmúlt tizennégy év alatt, ez volt a harmadik cápatámadás. 1996. május 27.-én a Ras Z'atar közelében, egy, a búvárhajóról  vízbe ugró fürdőzőre támadt rá kettő tigriscápa, az áldozat túlélte a támadást. A második eset 2004. február 13.-án történt a Shark Bay-ben, ahol egy egyiptomi sznorkelest ért halálos kimenetelű attak, közel a parthoz. Ebben az esetben a sérülésekből csak arra tudtak következtetni, hogy egy igen nagyméretű
nagyjából négy méter körüli állat volt a támadó.A Vörös-tengerben honos fajok ismeretében,-kizárásos alapon-, itt is csak tigrisről lehetett szó. A mostani eset viszont pont a cápa kis mérete miatt érdekes. Közvetlenül a felszín közelében, és a sekély vízben leginkább a feketefoltos szirtcápa ( Carcharhinus melanopterus ) fordluhat elő, de erre a fajra kevébé jellemző, hogy emberre támadjon. Mindenesetre, én ez utóbbi fajra tippelek.

A kétségkívül nyomasztó problémák mellett, amelyeket említettél, sem lennék annyira peszimista, mint Te. Hogy miért  nem? Amikor még az "ántivilágban" elkezdtem búvárkodni, minden, magára valamit is adó búvár, - vagy ahogyan akkoriban hívtak bennünket,"békaember"-, kötelező felszerelési eszközét alkotta a szigonypuska, a gyűjtóháló, a kis fűrész, a kagylók letépését biztosító véső, stb. A búvárok úgy jöttek ki a vízből, hogy  gyüjtőhálójuk dagadt a sok szuvenírnek szánt csigától, kagylótól. Természetes sport volt a csillag és csikóhal szárítás. Jól emlékszem, hogy 30 évvel ezelőtt, amikor -még a szálloda és turista korszak előtt ,- először jártam Hurghadában, a városka tele volt "tengeri herkentyű" üzletekkel, ahol néhány piaszterért tonnaszámra lehetett vásárolni  szárított korallokat, kitömött teknősöket, cápákat, meg tengeri csigákból készült émelyítő giccseket. A korallhalászat és a szigonypuskás lövöldözés teljesen természetes volt, semmi és senki sem tiltotta. Egy mai búvár számára ezek már szerencsére felfoghatatlan dolgok. Össze sem lehet hasonlítani a búvártársadalom akkori,és mai környzeti tudatosságát. Más jó példákkal is lehet találkozni. Amikor a 80-as években betiltották a bálnavadászatot, az Azori-szigeteki tradicionális ámbráscet-vadász familíák is úgy élték meg a tiltást, hogy éhen fognak halni. Azután jött egy ötlet, és elkezdték megszervezni a "whale watching" túrákat. Ma már ebből, és az erre felépült turizmusból sokkal jobban megélnek, mint egykoron a cetek lemészárlásából. A volt ámráscet-vadászokból lettek a legharciasabb bálnavédők. Ugyanezt az utat járta be a világ egyik leghíresebb cetleső Mekkája, a dél-afrikai Hermanus is. A Fülöp-szigeteken  már néhány helyen rájöttek a helybeliek, hogy jobban jövedelmez élve hagyni és búvároknak mutogatni a cetcápát, mintsem felfalni. Csak a szemlélet változás hozhat áttörést, és a sok gond ellenére , erre is akadnak már példák.

Tény és való, hogy a Távol-Kelet a cápauszony legnagyobb felvevő piaca, de a cápák pusztításában a "művelt Nyugat " is kiveszi a részét. Így pédául az uniós tagállam Spanyolország, a cápahalászat tekintetében, az élbolyhoz tartozik. ( Jelenleg Indonézia vezeti a listát, évi átlag 100.000 tonna cápauszony kereskedelmével. ) Noha a Barcelonai Egyezmény alapján az Európai Unióban a cápauszony kereskedelme ma már legalább részben korlátozott, a nemzetközi vizeken begyűjtött spanyol fogás nem is az európai piacokra, hanem teljes egészében a Távol-Keletre, egészen pontosan a legnagyobb elosztónak számító Hong-Kongba kerül exportáruként. Itt pedig fütyülnek az európai szabályozásra.Megemlítendő Norvégia is, amely ha nem is uniós, mégis csak európai állam. Norvégia vezeti a békés, és a veszélyeztetett  faj kategóriájába tartozó óriáscápa halászatát. A máj, pontosabban az ebből nyert olaj belföldön, a méretes, és emiatt igen jövedelmező uszonyok pedig a Távol-Keleten landolnak. A Shark Alliance kimutatása szerint a jelenleg leginkább veszélyeztetett fajok a kékcápa, a csipkés pöröly, a röviduszonyú makó, a nagy fehér, és az érdes(cet)cápa. Például, az elmúlt két évtizedben az atlanti kékcápa populáció 80, a nagy fehércápa állomány egyedszáma pedig 70 %-al csökkent. Pár éve San Diego környékén merültem, amely az egyik legjobb kékcápás merülési desztinációként van ( volt? ) nyilvántartva. A helyi operátor elmondta, hogy amíg a 90-es évek közepén, egyegy kihajózás alkalmával akár 80-100 egyedet is észleltek, addig ma már az is nagyon jó napnak számít, ha egy merülésen 8-10 példánnyal találkoznak. Szerintem közzé kellene tenni azoknak a hazai kínai éttermeknek a listáját, ahol cápauszony-levest is kínálnak, és bojkottot kellene hirdetni ellenük mindaddig, amíg nem törlik a repertoárjukból a cápás "finomságokat". Talán egy keveset, ezzel is segíthetnénk.

A számítások szerint, ha ma záródna el a Gibraltári-szoros, és teljesen megszűnne a Földközi-tenger vízutánpótlása, kb. 1000 évre lenne csak szükség a víztömeg teljes elpárolgásához. A folyamoknak a mediterrán medencébe ömlő vize, ezt a vízveszteséget nem tudná kompenzálni. Noha egyes geológusok véleménye szerint, a messinai sókrízis idején a teljes medenceterület kiszáradt, e hipotézisnek ellentmondanak a mindmáig fennmaradt Thethys-reliktumfajok. Valószínű, hogy a mélyebb keleti medenceterületen fennmaradtak kisebb, vízzel töltött sóstavak. Ezek táplálásában, illetve sóháztartásának fenntartásában játszhatott szerepet például az ősi Nílus. A miocén végi elzáródás-kiszáradás-feltöltődési folyamat, a Glomar Challanger furásmagjaiból vett minták szerint, mintegy 40-szer ismétlődött meg, nem egészen egymillió év alatt.

Csak röviden, egy évfordulóról. Pontosan 98 évvel ezelőtt, 1912. áprlis 12.-én futott ki a Titanic az írországi Qeenstown-ból, végzetes útjára.

Így igaz, a mikofeszültséget érzékelő Lorenzini-ampullák, amelyek százezred, egyes mérések szerint milliomod voltnyi feszültség érzékelésére is képesek, valóban a "high tech " kategóriába tartoznak.

A legátfogóbb cápatámadási statisztika az ISAF ( International Shark Attack File ), illetve a Floridai Természettudományi Múzeum honlapjáról tölthető le. Természetesen, van még néhány egyéb, nagyon jó feldolgozás is, pl. a Shark Researche Institute statisztikái. A Hawaiit érintő adatok nem mutatnak szignifikáns változást, tehát nem mutatható ki statisztikai összefüggés a csaliztatás léte, megszűnése, és a támadások között. A szörfösök és az úszók teljesen más okból válhatnak potenciális áldozattá. A legtöbb, súlyos kimenetelű támadás Hawaiion a tigriscápákhoz fűződik. Tigrisekre pedig Hawaiion az "etetéses időszakban" sem szerveztek merüléseket. A 90-es évtizedben, az előző évtizedekhez képest valóban megnőtt a támadások száma, de ez világjelenségnek minősül. Területi bontásban hosszú ideje Florida vezeti a támadási statisztikákat, de ez sem vezethető vissza etetéses merülésekre, mivel a térségben a Bahamákon és Kubán kívül nem is szerveznek ilyen típusú merüléseket, ismereteim szerint.

A cápák, így a tigriscápa is, pontosan megkülönbözteti a csalit vagy pl. a vakukart, vagy a hajópropellert. A fémes szerkezetek mikrofeszültsége vonzza a cápákat és, emiatt gyakori, hogy a hajócsavart, kameratokot stb. próbálnak
megfogni. Tehát nem a DD fotósiskolában való tanulási vágy áll a megfigyelés hátterében...

Noha csak terminológiai különbségnek tűnik, más az etetés, és más a csalizás. Etetéses merülésen az operátor közvetlenül kézből eteti az állatokat. Csalizásnál -az általában nagyobb méretű haldarabot- külön, bólyás kötélre rögzítve eresztik a vízbe, távolabb a búvároktól. Az utóbbi technikáról már bizonyított, hogy nem alakít ki - a korábbi téves vélekedésekkel ellentétben - olyan feltételes reflexet,  amellyel a cápák  a csalit összekötik a búvárokkal. A kézi etetéses merülésekkel nem ennyire egyértelmű a helyzet, bár meg kell jegyezni, hogy a cápák elég intelligenesek
a búvár és a természetes zsákmány megkülönböztetéséhez. Sem a szörfösöket, sem pedig a fürdőzőket nem az etetéses merültetés miatt éri cápatámadás. Hawaiion is elég lenne megnézni a cápatámadási statisztika alakulását 2002-től, a cápás merültetések betiltásától számítva. A támadások száma ugyanis nem csökkent, ez pedig egyfajta negatív bizonyíték az etetéses merülések feltételezett veszélyes következményeivel szemben.

Akkor úgylátszik, hogy én vagyok a mázlista. 2006-óta, akárhányszor a S'hab el Ergnél merültem mindig, estenként több alkalommal is találkoztam velük. Néhány jó tanács: A palackorrúak általában délelőtt 11 és délután 15 között tartózkodnak a zátonynál. Ne vándorolj sokat, hanem maradj a zátony északi csücskénél, ahol a kisebb foltzátony, az Erg, és a főzátony között van egy kb. 10-12 méter mély homokos aljzatú folyosó. Mindig kelet felől úsznak be, és gyakran ugyanezen az útvonalon jönnek vissza.Három éve, kb. negyedórán belül háromszor úsztak el felettünk. Mostanság az a fő probléma, hogy rákaptak a helyre a szállodás hajók is, nagy a tömeg, és zodiacokkal üldözik a delfineket. Ha ez a társaság ebéd után felszedi a horgonyt, és van türelmed a folysóban várakozni, még mindig sanszos a találkozó. Utoljára októbebrben jártam ott, egy kb. 20-25 egyedből álló csapat örvendeztetett meg!

Üdv: Shark

Vizsgával élni jó!

Üdv:

Shark

A fő probléma, hogy ezek a riasztó százalékok a jelenlegi állapotot tükrözik. Nincs olyan bíztató adat amely arra utalna, hogy megszűnőben van pl. a kékcápa vagy  nagy fehér populáció zsugorodása. A " fő bűnös" halászat mellett a növekvő környezeti stressz is komoly szerepet játszhat a mediterrán cápapopulációk egyedszám csökkenésében. A Messinai-szoros, illetve a Tunézia és Szicília közötti tengersáv az egyik legjelentősebbnek feltételezett mediterrán nagy fehér szaporodási terület. Az  itt évről-évre növekvő hajóforgalom  nyilván negatívan befolyásolja a faj egyre romló sreprodukciós rátáját

Az Atlanti-óceánon a nagy fehércápa populáció egyedszám csökkenése az elmúlt két évtizedben elérte 70%-ot, a Földközi-tengeren pedig a 60%-ot. A mediterrán kékcápa állomány redukcióját 80% körülire becsülik,ez pedig már meghaladja a populáció tartós fennmaradásához szükséges kritikus értéket.

Egyetértek Veled!

Üdv:

Shark

Számos tengeri élőlény vándorol az áramlatok segítségével. Hogy a kedvenc állatcsoportomnál maradjak,például a Golf-áramlatot használják transzatlanti migrációjukhoz a kékcápák. A Golf-áramlattal utazik a röviduszonyú makó is, egészen azokig az északi területekig, ahol a víz hőmérséklete 16 C fokra csökken. De a Golf-áramlatnak köszönhető, hogy a kalsszikus trópusi cápafajnak tekinthető tigriscápa nyári időszakban egészen New York magasságáig felhatol.
Valódi áramlatutazó a csigák világán belül szokatlan, nyílt-tengeri, pelágikus életmódot folytató vitorlás csiga, vagy például a "papír-nautilusznak" is nevezett hajóspolip.

A Saragasso-tenger egyáltalán nem döglött víz, lényegében egy olyan nyílt-tengeri, óceáni terület, amely a Golf-áramlat "szélárnyékában" fekszik. A terület a nevét a barnaalgákhoz sorolható Saragassum moszatról kapta, amely itt kiterjedt felszíni mezőket alkot. Az úszó, lebegő hínármező különleges élővilággal rendelkezik. Vannak köztük olyan fajok, pl. egy, az Antennaridae családhoz tartozó békahal féle, amely csak itt fordul elő. Az úszó moszat-erdő kitűnő
búlóhelyet biztosít a rajhalak, illetve halivadékok számára. A Saragassum-mezőket, a bőséges zsákmány miatt, gyakran felkeresik pl. a nyílt-tengeri kékcápák is. A nyílt-óceáni merülés egyébként  semmihez sem hasonlítható élmény, nagy kár, hogy csak alig egy-két helyen nyílik rá lehetőség. Egyszer az Atlantin volt szerencsém ilyent ípusú merülésen részt venni, kékcápák, röviduszonyú makó, pilóta illetve hosszúszárnyú bálnák alkották a "terítéket". Sajnos, a Saraggasot eddig még nem sikerült becserkésznem.

A mélytengerek világáról nem sok mozifilm készült, így ez a produkció - tökéletesen igazad van-, valódi unikum, amit minden, tengert szerető embernek látnia kell! Kissé groteszknek tűnik, hogy amíg az Univerzumban a legkorszerűbb műszerekkel ma már 9milliárd fényévnyi távolságra is ellátunk, addig az előttünk hullámzó óceán mélységeit kevésbbé ismerjük, mint a világűrt. A kozmoszban eddig sokkal több ember járt, mint az abisszikus mélységekben. Persze, az űrkutatás számos katonai aspektusa miatt, erre a területre fajlagosan sokkal több pénz jut, mint a tengerkutatásra.

Az ocenográfiai kutatásokban fontos szerepet játszanak a műholdas mérések, de ezek elsősorban a vízmozgással, és  a felszíni vizek hőmérsékleti viszonyaival kapcsolatos mérések. Az óceánok aljzatára nem "látnak le"a műholdak. A mélytengeri kutatások csak a cikkben is említett robotokkal illetve szondákkal lehetségesek. A kutatóeszközök előállítása rendkívül drága, emiatt általában nemzetközi kooperációban zajlik a mélyvizek felderítése. Jellemző, hogy jelenleg csupán öt olyan mélytengeri merülőeszköz áll szolgálatban, amely emberrel a fedélzetén képes 6000 méteres mélységig merülni. Ezek közül a leghíresebb a Woods Hole Oceanográfiai Intézet tulajdonában lévő Alvin, amellyel - többek között- Dr. Bob Ballard a Titanicot is felfedezte, valamint a Shirshov Oceanográfiai Intézet két tengeralattjárója, a Mir-1, és a Mir-2. Ha mindehhez hozzá tesszük, hogy a világtenger területe 363 millió négyzetkilométer, akkor talán jól érzékelhető, hogy miért is az óceán világa az utolsó nagy fehér folt a Földön.

Egyetértek Veled. A klímaváltozást igen sok, részben még nem kellően ismert tényező befolyásolja, és-természetesen- az emberi civilizáció is.  Eddig  nem sikerült még egzakt módon  modellezni, hogy a mérésekkel kimutatott felmelegedésben mekkora szerepe van az alig másfél évszázados indusztrializációnak, és mennyi a kevésbé ismert természeti tényezőknek. Ugyanakkor való igaz, hogy a napjainkban kimutatott fajkihalásokban oroszlánrésze van az emberiségnek. Az élőhelyek folyamatos pusztítása, a rablógazdálkodás, és a fokozódó környezeti stressz mind ilyen okok,  ezek pedig nem írhatóak a kevéssé ismert természeti tényezők  rovására. Kataklizmaszerű, tehát nagyon rövid idő alatt bekövetkezett  drasztikus változások azonban az emberiség előtti időkből is ismeretesek. Itt most   elsősorban nem a 65 millió évvel ezelőtti Chicxulub-i aszteroida becsapódásra, hanem például, a nagyjából egyidejű dekkán plató-bazalt vulkanizmusra gondolok. Ez az emberi léptékkel is mérhető, mindössze  pár száz éves folyamat mérhetetlenül több CO2-t juttatott a légkörbe, mint az ipari civilizáció. A tengerek átmenetileg savassabbá váltak, rövid klímaingadozás is bekövetkezett, de pl. a zátonyépítő korallokat ez a folyamat kevéssé érintette, az ammoniteszeket meg kipusztította. A mindeddig ismert legnagyobb rapid fajkihalás azonban nem ekkor, hanem a perm időszak legvégén, 250 millió évvel ezelőtt történt. A tengeri családok szintjén 55%-os, a fajok szintjén pedig 95%-os volt a kihalás. Sem aktív vulkáni tevékenység, sem pedig kozmikus hatás nem mutatható ki a tömeges pusztulás mögött. Az ekkori időben kimutatott globális  regresszió sem ad magyarázatot a krudélis kihalásra. Tehát, nagyon sok olyan kérdéssel szembesít  bennünket a természet, amelyekre még csak nem is setjük a helyes választ.

A cikkben írtakhoz azt is hozzá kell tenni, hogy a földtöréneti múltból ismert nagy eljegesedések, illetve a  globális klímaromlás kialakulásában igen nagy szerepet játszottak- a tengerek kemizmusa mellett-, az óceáni áramlatok rendszerében bekövetkezett változások. A legutóbbi, ún. pleisztocén jégkorszak kialakulásának hosszú folyamatában döntő tényezőnek bizonyult egyrészt a majd 150 millió évig fennállt,és az egész Földet körbefolyó meleg egyenlítői áramlási rendszer megszűnése, valamint az eurázsiai hegységrendszer felgyűrődése. Az egykori egyenlítői Thethys-óceán meleg, cirkumglobális áramlási rendszere miatt, és az óceánt övező kontineseken lévő magashegységek hiányában, a meleg trópusi levegő a magas szélességi fokokig feljutott, kiegyenlített, meleg éghajlatot hozva létre ezáltal az egész Földön. Csak egy példa; még kb. 50 millió évvel ezelőtt is, a pálmahatár dél-Skandinávia magasságáig húzódott, és a Föld átlaghőmérséklete 26 C fok volt. Az Atlanti-óceán kinyílása, az eurázsiai hegységrendszer felgyűrődése, és a Thethys bezáródása indította el az általános lehűlési folyamatot. Más esetekben pl. a regresszió, azaz a tengerszint süllyedésekor jelentős, karbonátokban gazdag selfterületek kerülnek a felszín fölé, amelyekből szintén jelentős tömegű CO2 szabadul fel a kémiai mállás következtében, fokozva ezzel az üvegház hatást. Az eljegesedések közötti felmelegedések részben ezzel a hatással magyarázhatóak, mivel a tengervízből kifagyott nagytömegű víz, pl. a legutolsó nagy eljegesedés idején, a maihoz képest mintegy 120 méterrel alacsonybb globális tengerszintet eredményezett. A felmelegedés-lehűlési ciklusok sokkal bonyolultabb folyamatok annál, mintsem hogy az emberi civilizáció egy-két százéves ipari korszaka legyen az egyyetlen oka a ma hisztérikusan bemutatott felmelegedési periódusnak.

Való igaz, hogy a mélytengeri élővilág jelentős hányadát alkotják a különféle baktérium törzsek, amelyek itt helyenként, lásd a hidrotermális kürtőket, az elsődleges produktivitás képviselői, kemoszintetizáló létfomákként.
Valószínű, hogy a fantasztikus "Kék Bolygó" című filmeposzban láttad a bálnatetem lebontási folyamatát bemutató képsorokat. Ezt, ha jól tudom, 1200 méteres mélységben, valahol San Diego előtt vették fel. A bomló bálnatetemet ellepő furcsa halak, az álkapocsnélküli nyálkahal-félék voltak. Az elhullott magassabrendű állatoknak még a csontváza is felhasználásra kerül. Nem véletlen, hogy pl. a Titanic roncsánál sem lehet emberi maradványokat találni, részben a dögevők és a baktériumok tevékenységének, részben pedig egy, a csontok kalcium-karbonát anyagát lebontó vegyi folyamtnak, az ún. karbonát-kompenzációnak köszönhetően.

Átlag, sőt itthoni viszonylatban átlag feletti ember ( már ami a jövedelmi viszonyokat illeti ) számára is megfizethetetlenül drága áron, de van lehetőség "Big Blue" túrára. E túrákon a jómódú érdeklődők mélytengeri kutatóeszközzel kereshetik fel az Atlanti, illetve a Csendes-óceán hidrotermális kürtömezőit, vagy a középóceáni hátságok aktív hasadékvölgyeit, 3-4000 méteres mélységekbe merülve.

Üdv: Shark

Kedves Zsuzsa! A mélytengerek mostoha környezeti viszonyai között,- elsősorban a fény hiánya, és ezzel összefüggésben a fotoszintetizáló növények teljes hiánya miatt-, csak állati létformák fordulnak elő. Az itt élő állatok vagy ragadozók, vagy pedig dögevök. A felszínről lassan aláhulló biogén szerves maradványok mind hasznosításra kerülnek, például egy elpusztult kékbálna tetemétől kezdve, egészen a planktonikus eredetű biomasszáig. A mélytengeri állatvilág egyik legfontosabb táplálék forrását a napsütötte felszíni régiókban élő, elhullott állatok maradványai alkotják. Az emberi civilizáció "nyomai"még az abisszális síkságokon is fellelhetőek, egy-egy sörösdoboz,
vagy más hasonló tárgy formájában. Az igazi problémát azonban az óceán felszínén úszó,és gyakran az áramlatok miatt több négyzetkilométeres kiterjedést is elérő, alapvetően műanyag hulladékokból összeálló, úszó "szemétszőnyegek" képezik. Számos állat, például a teknősök, medúzának nézve a lebegő műanyagzacskókat, megeszik azt, és ebben belepusztulnak. A felszínen sodródó műanyag háló maradványok ceteket, nagytestű halakat ejtenek foglyul, és pusztítanak el. A műanyag hulladékok amiattt különösen, károsak, mivel lebomlási idejük 4-500 év, ezért roppant hosszú ideig fennmaradhatnak.

Sajnos, időnként lehet hallani hasonló esetekről. Egyik kedves ismerősöm, még hosszú évekkel ezelőtt Horvátországban, egy helyi bázison végezte el az üdülőhelyi bázisokon szokásos, gyorstalapaló kezdő tanfolyamot. A három napos "alapos" képzést követő "kalandmerülések" valóban igen kalandosra sikeredtek, mivel egy alkalommal meg sem álltak 54 méteres mélységig! Szerencsére mindenki túlélte, és az "oktató" is szabadlábon maradt.( Ez utóbbi nem feltétlenül örömteli momentum! ) A mélymerülésekbe, még az erre feljogosító minősítési szint megszerzése esetén is ,csak fokozatosan célszerű bedolgoznia magát a búvárnak. Kifejezetten rossz kombináció nem megfelelő tapsztalattal nehéz, vagy nyomasztó körülmények között végrehajtani a mélymerülést. Ilyen lehet a hajóroncs is, amely nem mindig pozitív emóciókat ébreszt egyesekben ( kezdő roncsmerülő búvárhölgyeknél ez különösen gyakori jelenség ). Úgy gondolom, hogy a cikkben leírt esetben is hasonló folyamat játszódhatott le, a mentális megterhelés vezethetett a pánik helyzet kialakulásához. A merülésvezetőknek nagyon fontos, hogy felismerjék egy-egy csoporton belül, a tervezett merülés lehetséges pszichikai hatásait is.

Félretéve a tréfát, Magyarországon csak a geográfus képzés keretén belül oktatnak általános tengertant. Nemzetközi viszonylatban is elismert magyar oceanográfus szaktekintély Dr. Czelnai Rudolf professzor, aki  vendégkutatóként - többek között-, a világhírű Woods Hole Oceanográfiai Intézetben is végzett fizikai oceanográfiai tárgykörű kutatásokat.
Mivel a tengertan ma már a kutatási területek szerteágazósága miatt abszolút nemzetközi együttműködésen alapuló tudományág, művelésében tengerrel nem rendelkező országok kutatói is részt vesznek.

Úgy látom, szereted a vizsgákat, ez derék dolog!

Üdv:

Shark

Az a gond, hogy a tonhalak mértéket nem ismerő fogása miatt az állomány már nem képes stabilan reprodukálódni. Még az 50-60as években, az Adrián sem voltak ritkák a 2,5-3 méteres kékúszójúak. Ma a kifogott példányok átlagos testhossza 1,5 méter, mivel a nyakló nélküli fogás miatt ki sem tudnak fejlődni az állatok. A kékúszójú tonhal lassú eltűnése érinti az egész földközi-tengeri táplálékláncot. Csak egyetlen példa;az elmúlt három - négy évtizedben az amúgy jelentősnek tekinthető mediterrán nagy fehércápa állomány 60%-al csökkent. Komplex és súlyos problémáról van szó, ami fontosabb kellene hogy legyen a tokiói szusi bárok nyersanyag igényénél.

A mediterrán tonhal állomány vészes lecsökkenése rendkívül  komoly probléma, és a cikkből is látható, a profitéhség mindent felülír. Sajnos, a lobbiérdekek érvényesülése miatt nem várható egységes uniós álláspont sem abban, hogy a kékúszójú tonhal felkerüljön a CITES listájára.

Nagyon jó kis búvártörténeti összefoglaló! Csak kiegészítő érdekességként, az első búváruszony is francia találmány, amelyet Louis Ce Corlieu alkotott meg 1933-ban. Az első BCD-t pedig a "Kapitány",azaz Cousteau munkatársa, Frederick Dumas fejlesztette ki 1957-ben. Az 1940-es évek végén még annyira nem volt elterjedt a Cousteau-Gagnan féle légzőautomata, hogy pédául a másik világklasszis, Hans Hass 1949-es első, egyszemélyes vörös-tengeri expedícióján olyan Drager oxigénes újralégzőt használt, amit még  a II. világháborúban a német tengeralattjárósok mentőkészülékeként fejlesztettek ki. ( A Drager egyébként 1911-ben forgalmazta az első, kereskedelmi oxigénes újralégzőjét.)

Az SBD Dauntless volt a II. világháború csendes-óceáni hadszínterének legsikeresebb haditengerészeti zuhanóbombázója. Az SBD-k első, jelentős haditette, az 1942. június 5.-én lezajlott midway-szigeteki csatában, a japán császári flotta négy repülőgéphordozójának, az Akaginak, a Kagának, a Soryunak, illetve a Hiryunak az elsüllyesztése volt. Ezzel döntő fordulat következett be a csendes-óceáni erőviszonyokban, az amerikaiak javára. Az SBD egészen a háború befejezéséig hadrendben állt. Ha jól emlékszem, mintha talán a Salamon-szigetek vizein, Guadalcanalnál, lenne egy szép állapotú, és könnyen merülhető SBD roncs.

Tegnap volt pontosan ötven éve, hogy Piccard és Walsh, a Trieste-II fedélzetén a Marianna-árok Challanger szakadékában, 10.916 méteres mélységbe merültek. Ezt a fél évszázaddal ezelőtti, korszakalkotó jelentőségű merülést azóta sem ismételték meg,  Piccardék óta senki sem járt ekkora mélységben. Az újabb kutatások szerint, a Challanger-szakadék, - és ezzel egyben jelenleg a világóceán legmélyebbnek ismert pontja,- 11.034 méter.Piccardék teljesítménye feltétlenül megérdemli a rövid megemlékezést.

A nagy Vörös-óceán kialakulásának első fázisában, a tengervályú tovább növekszik déli irányba, követve a mostani kelet-afrikai hasadékvölgy futását. Kelet-Afrikának, nagyjából az Etióp magasföldtől Dél-Afrikáig terjedő része, kb. 20 millió év múlva végleg elszakad a kontinenstől. A Vörös-tenger ekkorra már  1000 kilométer széles lesz, és déli irányban Mozambikig fog húzódni. A leszakadt kelet-afrikai lemezdarab,kisméretű kontinensként, az óceáni aljzat tágulása folytán keleti irányba nyomul, és fokozatosan bezárja a mai Indiai-óceánt. Nagyjából 80millió év múlva, a  Vörös-tenger már egy többezer kilométer széles, a mai Atlantihoz hasonló óceánná válik. Tehát, a fotózáshoz még kell néhány millió évet várnod! Egyébként az sem lehetett rossz, amikor 15 millió évvel ezelőtt Visegrád környékén korallzátonyok virultak, a Dunántúl területén pedig egy szubtrópusi szigettenger hullámzott. Milyen egyszerű is lenne félórás kocsikázás után korallzátonyokon merülni!

Papír, toll kikészítve, jöhetnek a kérdések!

Kösz az információt, elolvastam az anyagot.

Üdv:

Shark

Van információd pl. az édesvízi rekordról? Érdekelne, különösen az 1971-es magyar kísérlet eredménye miatt.

Üdv:

Shark

Béla Bátyám! Hol lehet bővebb információhoz jutni erről, az ezek szerinti jelenlegi világrekordot is túlszárnyaló kísérleti merülésről? Üdv: Shark

Igen színvonalas orosz bázis a Fehér-tenger partján az Artic Circle, profi szolgáltatásokkal, szép környezetben. A jég alá merülésen kívül itt a fő attrakció a belugákkal, vagy más nevükön a fehérbálnákkal való merülési lehetőség. Májusban a jég széttöredezik,  a nyílt vízen úszó jégtáblákon gyakoriak a szürkefókák, és még rozmárt is lehet észlelni. A sarkköri merülés az átlagostól eltérő, rendkívüli élményt nyújt, és a hidegvizek élővilága is különleges.

Igazán jól esett a dícséreted!