Búvár Bár: Rákhalom

Magyarország

Általában a legtávolabbi, legegzotikusabb élményünk jut eszünkbe, ha a búvárkalandjainkról kérdeznek. Általában - de nem mindig.

Lapozom a búvárnaplót, és merüléseim között keresgélek... mi is volt emlékezetes, ami egy pohár jófajta vörösbor mellé szóló mesét is megér. Persze, az első merülés a Vörösben... - de aki járt már ott, az mind átélte ugyanazt a csodát, azt a csodálkozást, ami a felszín feletti világ kopársága, és a víz alatti világ hihetetlen sokszínűségének egymást kiegyenlítő ellentéte ad. Az óceáni merülés, a bálnákkal való úszkálás, igen, az is életre szóló élmény volt. Most mégis inkább egy sokkal egzotikusabb helyről és merülésről mesélek.

Kora nyár. A búvárbázis nemrég nyitott meg. Már jártunk ott a nyitás előtt, a lelkes, szakavatott bázistulajdonos, családja és kedvenc kutyája társaságában éppen a helyszínt rendezi, meséli, hogy hova mi fog kerülni, hogy lehet vízbe jutni, hol lesz a plató, hol lesz egy nagy tartályhajó, amiben védett körülmények között, mintegy medencében lehet majd tanfolyamokat tartani, hol lesz a mobil WC, hol áll majd a konténer a kompresszorral, és a bérelhető felszerelésekkel, hol lehet a felszínen majd felállítani a grillsütőket... Alig győztük kivárni, hogy végre jöhessünk.
Juhéj, végre merülés!

Rövid, egy órányi, mérsékelten jó minőségű úton való autózás után helyben vagyunk. A bázis tulajdonosa, mint korábban is, kedves, lelkes, segítőkész. A vízbejutás kulturált, a parton betonlépcsők, palló, a vízen nagy stég, rajta búvárlépcső - ez majd kifelé jön jól. A stég felfestve piros-fehér búvár színekkel. A víz kellemes, 20 fok körüli. Látótávolság mérsékelt.
Víz alatt őserdő.
Burjánzó növények, hínárok.
Nyújtom a kezem állandó társamnak: ne hagyj itt az erődben, elveszek egyedül. Megfogadva a bázistulajdonos tanácsát, lemerülünk a fenkéhez egészen közel, ledugjuk fejünket az aljzat feletti mintegy 30-50 centis sávba. Itt kristálytiszta és hideg a víz. Hogy mekkora a látótávolság itt lent, azt nem tudom, mert nem nagyon merem forgatni a fejem, nehogy felverjem a reduktor tömlőjével az alját. De odalenn különleges látvány fogad: rákok, százszámra. Kisebbek és nagyobbak, nagyon sokan! Kupacokban, egymás hegyén- hátán mintha csak az éves soros közgyűlésük lenne, és a frakciók éppen tanácskoznának. (Elnézést, de a parlamenti demokrácia éppen az agyamra készül menni....)
A rákok nem is egyformák, és miért vannak ennyire együtt, mit csinálnak itt? Na majd jól megkérdezzük Luciferin barátunkat, ő biztosan tudni fogja...

Kifelé haladva, utat törünk magunknak a növényvilágban. Már a felszínen, a szokott lelkes mosolygós búvárarcok helyett, megannyi búvárfelszereléses Hani Istók tekintget egymásra. Persze a hínárfüggöny mögött vigyoroga, egyrészt a lent látottakon, másrészt pedig egymáson. Tépjük egymásról a hínárt, és kikászálódunk a vízből.
Egyezően állítjuk, remek volt a hely. Ennyi rákot még egyikünk sem látott, és ilyen hínáros őserdőben sem merült még a tapasztalt Nagy Korallzátonyt megjárt társunk sem.

Hosszabb idő elteltével, a következő alkalommal új arcát mutatta a merülőhely. A víznek valami meghatározhatatlan szaga volt. A felszini körülmények változatlanul jók, a felszín alatt van a meglepetés: egy kósza hínár sincs a vízben.
Van helyette azonban alga. Látótávolság 20 -30 centi.
Ma ez spec. merülés lesz: mérsékelt látótávolságú.
Kavarog, gomolyog az iszapos víz az szemem előtt, a jobbomat, amit társam szorít (vagy én kapaszkodok kétségbeesetten belé?), csak könyékig látom. Onnan semmit. Elveszett a karom. Hagyom magam vezetni. Az émelygés hullámokban tör rám. Akár be is hunyhatnám a szemem. Be is csukom. Így jobb. Majd az aljzat felett, ott jobb lesz, ott vár a tisza vizes sáv a rákokkal... Megyünk lefelé az "irdatlan mélységbe". Négy méter után padlót fogunk, beleütközünk az aljzatba. Változás semmi. Rákok sehol, vagy lehet, hogy itt vannak, de nem látjuk őket. Egymást is csak akkor, ha összedugjuk a maszkunkat. Teszünk még egy elkeseredett kísérletet, úszunk, hátha arrébb jobb lesz. Nem lett. Én feladom, elegem van, rángatom társam karját, ő egyből érti mit akarok, megyünk felfelé. Kitámogat a vízből, leszedi rólam a felszerelést, és beültet a fa árnyékában lévő nyugágyba. őrület, tengeri beteg lettem egy négy métert alig meghaladó mélységű vízben.

A bátrak és merészek visszamennek második merülésre. Én addig megpróbálok magamhoz térni. Közben látom, hogy mentőbúvári tanfolyam folyik a vízben. Éppen keresési gyakorlatot tartanak. No, itt aztán nem kell letkarni a keresést tanuló búvár maszkját, úgysem lát semmit, és a csalásnak még a lehetősége is kizárt.
Állapotom javítására bevetek minden ismert trükköt, ám alig javul a helyzet. Közben megfogadom magamban, háromszor merültem itt: a múlkor, most másodszor, és soha többé. Nem is hittem, hogy ez mennyire így lesz...
Ez az egzotikus merülőhely sajna már nem is létezik.

Ja, hogy a helyszínt még nem mondtam?
Pilismarót volt ez a hely. A nagy találkozók, bulik és grillsütögetések helye.
A bázistulajdonossal azóta a Palatinus-tó mellett futottunk össze, mert azért csak van még merülőhely a környéken. De ez már egy másik történet lesz. Majd a következő búvár mesél róla...

Gergely Klára